Iskola, iskola, ki a csoda jár oda…

Szegény Gyurkovics Tibor….

Minden apuka életében eljön a pillanat, mikor gyermeke bekerül az iskolába. Én különösen vártam, mert nálunk a könyvek nagy szerephez jutottak a gyermekeink életében, hiszen rendszeresen olvasunk nekik, sőt, ők is előszeretettel lapozgatják a több száz könyvük bármelyikét. Nagy dolog, hogy Zsófi a betűkkel ismerkedik végre, és teszi mindezt pedagógiai szakértelem mellett. Persze most lehetne vitát nyitni a hazai oktatási rendszer felett, de ki vagyok én, hogy mindenféle tapasztalat nélkül vonjak le konklúziót, hiszen legnagyobb gyermekem, még éppen hogy csak első osztályba lépett.

És igen, elkezdődött az iskola. Az évnyitó körülményei – köszönhetően többek között saját hülyeségemnek, hogy tegyek a saját tágabb környezetemért –, olyan volt amilyen. Azóta túl van a falu egy választáson és én is egy megmérettetésen, melyből túl sok következtetést nem tudtam levonni. Zsófi viszont örömmel jár az iskolába, van egy nagyon helyes, de szigorú tanítónénije, akinek nem könnyíti meg a dolgát az osztálya. Bár még nem volt nyitott óra, de mint hogy mi kvázi mindent megbeszélünk a gyermekeinkkel, viszonylag széles látókörrel rendelkezem lányom mindennapjaira. Az első komolyabb afférja, akkor volt mikor a fiúk, átmentek a lányok térfelére, mely tényből következett, hogy ő is vette a bátorságot átmenni a fiúk térfelére. Csak hogy érthető legyen, van valami bűvös bokor, ami el van választva és egyik fele a fiúké, a másik a lányoké. Nos, téves következtetése nem várt konfliktushoz vezetett, ugyanis három fiú egyszerre esett neki és kezdték ütni, rúgni, vágni. Egy kislányt…. Hát mikor először hallottam a sztorit, mint feldühödött vadkan robbantam volna szét és dühödt tigrisként rontottam volna az egész iskolára, saját puszta kezemmel és körmeimmel szétrombolni azt az építményt és közintézményt, melynek keretében a lányom bántani merészelték. Aztán látva rákvörös fejem és alig visszafogott indulatom, lányom megnyugtatott… De apa, én nem hagytam magam, és megvédtem magam a három fiútól. Visszaütöttem nekik, ők pedig elszaladtak. Több szempontból foglalkoztat a dolog azóta is. Egyrészt lehet, hogy nem voltam jó apa, mikor nem engedtem gyermekeimnek a maguk harcát megvívni egymás közt. Lehet hagyni kellett volna verekedni őket, de őszintén megmondom, nekem a lelkivilágom nem nagyon engedte se végignézni, se hallgatni, se tudtában lenni annak, hogy gyermekeim verekednek. Én ilyenkor nagyon komolyan közbeléptem. Egyrészt elgondolkodtattam őket abban a formában, hogy Jupi, én is beszállok a bunyóba, mert olyan rég verekedtem már. 🙂 Másrészt, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a hangulat fokától függően volt 20-30-40 vagy akár 50 guggolás büntetésként. Esetleg a sarokba ültetés, gondolkodás címszóval. Gyakorlatilag mára gyermekeim nem verekednek egymással, már nem is tudom mikor estek egymásnak egyáltalán. Ugyanakkor ez az esemény több szempontból elgondolkoztatott, melyeket nem nagyon merek a nyilvánosság elé tárni, legalábbis addig, amíg ennyien olvasnak.

Viszont ma újabb számomra nem mindennapi esemény történt az iskolában. Hozza haza a gyerek a kultúrát…. Beszélgetünk mi történt, mire megtudtam, hogy a fiúk, spontán mutogatták a fütykösüket az osztályban…. Egy bolond egyből négyet csinált. Az osztályban. Én meg itt állok és olyan kérdésekre kell válaszoljak, amikre nem voltam felkészülve. Mit csináljon ilyenkor? Hogy reagáljon? Miért kisebb nekik a kukijuk, mint a Bencének? Miért mutogatták a kukijukat? Első osztály, hatéves gyerekek, iskolában. Erre nem voltam felkészülve. Nem irigylem a tanítónénit.

De magamat sem. Úgy gondolom, hogy sokat megtettünk azért, hogy a gyermeknevelés akadályait, ha nem is átugorjuk, de leküzdjük, és ne álljunk bambán a felmerülő problémák előtt, hiszen olvastuk a Suttogó 1,2,3-at; a „Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje”, sőt még a „Szülők könyvét” is, de még Csernus doki „Ki nevel a végén” című okosságán is átrágtuk magunkat. Most mégis itt állok és nem tudom mit kellene mondanom a gyermekemnek. Nem tudom, hogyan reagálnék jól, és mire tanítsam, hogy lányom, hogy reagáljon hasonló szituációban. Tanácstalan vagyok.