óóólé, olé, olé, olé

Futballmeccsen voltunk a fiammal vasárnap, melyre az edzőbája hívta meg. Sok szempontból ez volt az első meccsem. Életemben nem jártam még foci meccsen-noha focizni szerettem-, mi több gyermekkorom Vácon töltöttem és akkor még a Váci FC bajnok csapat is volt, de valahogy nem vonzott a hangulata, pláne a huliganizmus igen távol állt tőlem mindig. Aztán a gyakran 14-16órás munkák a számítógép előtt még hétvégén is nagyon távol sodortak a focitól-bár a sok munkának hál istennek meg lett az eredménye. Ezen oknál fogva Rolandot is először láttam a pályán, de meg kell mondjam – noha nem sorolom magam a futballhoz értök táborába- büszke vagyok, hogy egy ilyen fiatalember kezei közt tanul a fiam focizni, mert azt a kitartást és tehetséget ami benne van csak irigyelni és becsülni lehet. Ahhoz képest, hogy a sérülése miatt pályán nem lehetne volt egy két olyan mozdulata, hogy le a kalappal, sőt, azon kevés játékosok között láttam aki játszotta a focit a pályán, pedig ő „csak” hátul volt. A kapusunk előtt szintén le a kalappal, volt pár helyzet amit szépen kivédett. Biztos furcsa ezt hallani úgy hogy 2:0ra kaptunk ki, de elnézve a játékosokat ezt nem feltétlenül érzem indokoltnak, ennyivel nem volt jobb a másik csapat. Ahogy én láttam nem nagyon mertünk támadni, a játék nagy részében hazai pályán maradtak a játékosaink. Egy szélső játékos volt aki igen keményen kitett magáért, de egyedül nem nagyon tudott érvényesülni, a többiek meg általában csak a pálya feléig jutottak, sőt volt olyan, hogy addig se, mert elpasszolgatták a játékot. Szerintem ha ez a passzolgatás az ellenfél térfelén is működött volna, sokkal több helyzet adódhatott volna amit ki tudtunk volna esetleg használni… A szóismétlés szándékos, csak az a volna ne lett volna.
Szigetgyöngye SE
A másik amit hiányolni véltem az a koncepció. Nekünk annak idején az edzőnk egy rahedli stratégiát pumpált belénk, amit fejből kellett neki visszabüfögnünk még álmunkban is, és a támadástól kezdve a védekezésig olyan felállásaink voltak, hogy huzat. Na meg az emberfogás, amiért emlékszem kilométereket futottunk. Ahányszor ránk kellett szólni, hogy nem fogjuk az emberünket annyi kör a pályakörül meccs után. Na ezért voltam én félekkora mint ma… 🙂

Viszont ami még feltűnt, hogy alig voltak szurkolók, majdhogy nem annyi volt a vendégszurkoló mint a hazai, de nagyon kevesen voltunk, ráadásul az a kevés se nagyon szurkolt, inkább anyázott, meg a partjelzőt csesztette – hozzáteszem nem ok nélkül. Anyukák felvilágosítottak, hogy ez utóbbi miatt vannak olyan kevesen a meccsen – na nem a partjelző miatt, hanem az anyázás végett. Hát igen, tudták cifrázni nem mondom, szerintem is átléptek egy bizonyos határt, a kicsiken látni is lehetett néha, hogy meg vannak ijedve. De hát a szurkolásnak valahogy része az indulat, melyet sokan trágársággal vezetnek le, illetve fejeznek ki. Némileg lehetne árnyaltabban, ugyanakkor a világ tele van trágársággal, és megannyi olyan dologgal melytől ha most elzárjuk gyermekeinket nem biztos, hogy fogják tudni kezelni később. Úgy értem, az hogy ilyet hall, egy dolog, talán sokkal több múlik azon, hogy a szülő, hogy reagálja ezt le. Én például megbeszéltem a fiammal, hogy mi ilyet nem mondunk, meg amikor kicsit meg-meg ijedt akkor mondtam neki, hogy nem kell félni nem lesz baj és itt vagyok és vigyázok rá. És innentől kezdve ő ezt lekezelte. Ugyanakkor ha olvassák az említett szurkolók, ezúton kérném őket, hogy tényleg csak egy kicsit óvatosabban. Nem is feltétlenül a csúnya beszéd, hanem az agresszió ami mögötte van, azt a gyerek megérzi és rosszul értelmezheti. Ráadásul lehet, hogy ha egy kicsit árnyaltabbak lennének akkor talán többen jönnének ki, a játékosok jobban éreznék a szurkolást, jobban odatennék magukat, jobban teljesítenének, és akár egy sokkal jobb dolog is kijöhetne ebből az egészből. Szerintem. A puding próbája az evés 🙂

Összességében igen jól éreztem magam, ha tehetem ki fogok járni a fiammal a pályára szurkolni

hajrá Szigetgyöngye
tü tü tü tü tü 😉